2018. júl 28.

(Ál)szentek közt

írta: KisKirály
(Ál)szentek közt

hqdefault_5_1.jpg

Volt egy idő, mikor európaszerte emberi maradványokat imádtak a hívők. Megingathatatlan volt a hitük, hogy szent emberek maradványai előtt térdepelnek. De változott ez?

Paul Koudounaris történész és fényképész kezdte el azokat az öreg kriptákat és kápolnákat feltérképezni, melyek morbid, mégis csodálatos művészi remekműveket rejtettek. Kalandja Németországban keződött egy apró kápolnával, ahol egyik oldalhajóból egy színpompás köpenybe burkolt, torz alak meredt rá, egy üvegcsével a kezében. Aztán egy sarokkriptában eldugva talált még két csillogó csontvázat, melyek sokkal érdekesebbek, mint elsőre gondolta volna. Nem tudta kiverni fejéből az alakok csillogó szemeit és arannyal díszített halotti mosolyát. Elkezdett kutatni a rejtélyes maradványokkal kapcsolatban.

11.jpg

Mint megtudta, a csontvázak "katakombaszentek", kiket a 16. és 17. századbeli katolikusok nagyra becsültek, mint helyi védelmezőket és a túlvilági élet dicsőségének megtestesítőit. Néhány közülük máig is egyes templomokban van eldugva, míg másokat az idő szele örökre elsöpört. Hogy kik voltak a való életben, az azonban kideríthetetlen. "Ez volt a dolog egyik vonzó része számomra," mondja Paul.

A különös talány, hogy ezek a csontvázak bárkik lehettek, mégis kiásták őket a föld mélyéről és az égig emelték őket.

A holtak feltámasztása

1578. május 31-én helyi munkások fedezték fel, hogy a római Via Salaria, az olasz csizmán végigkanyargó út mellett egy mélyedés egy katakombába vezet. A földalatti kamra, mint kiderült, megszámlálhatatlan mennyiségű csontvázzal volt tele, feltehetően a kereszténység megjelenése utáni első három hónapból, mikor emberek ezreit üldözték az akkor még tiltott vallás gyakorlása miatt. Körülbelül 500 és 750 ezer közöttire tehető azon lelkek száma - többnyire keresztények, de voltak köztük pogányok és zsidók is - akik örök nyugalomra leltek a Róma alatt kígyózó alagutakban, a katakombákban. Azonban több száz csontváz számára a hely nem volt végső nyughely. A katolikus egyház hamar tudomást szerzett a dologról, hiszen a maradványok jó része a korai keresztény mártíroké lehetett. Észak-Európában és főként Németországban a katolikusellenes felfogás elég hevesen élt az emberekben - a keresztény templomok állandóan fosztogatás alatt álltak és vandálok okozta károkat nyögték a protestáns felkelés évtizedeiben. Ezeknek a templomoknak a szent ereklyéi elpusztultak vagy elvesztek. Az újonnan felfedezett maradványok viszont jók voltak arra, hogy ismét megrakják a kifosztott plébániák polcait ereklyékkel, és helyreállítsák a vallási morált. A testek széles körben keresett kincsek lettek. Minden katolikus templom, még a legkisebbek is, akart egyet belőlük, ha épp nem tízet is akár. A csontvázak  a templomok grandiózus kinyilatkozásai lehettek, és különösen értékesek voltak Dél-Németországban, a protestánsok elleni háború epicentrumában. Gazdag családok keresték a maradványokat, hogy privát kápolnáikat ékesítsék és céhek illetve testvériségek néha összegyűjtötték a vagyonukat, hogy hozzájuthassanak egy mártírhoz aki aztán a szövők szentje lett példának okáért.  

A kis templomok a legegyszerűbben római személyes kapcsolatok megmozgatásával szerezhették be az óhajtott maradványokat, leginkább a pápai őrség tagjain keresztül - a vesztegetés csak segített a dolgok rugalmasságán. Mihelyt az egyház megerősítette a "rendelést", futárok - gyakran szerzetesek, akik szent ereklyék szállításában voltak gyakorlottak - szállították a csontokat Rómából az északi területre. Egyszer Koudounaris megpróbálta dollárban megsaccolni, hogy mennyire is lehetett egy ilyen tranzakció kedvező a szállítónak, de miután rá kellett jöjjön, hogy a kihalt és a modern váltópénzek közötti számolás, és a két kor radikálisan különböző életszerkezete ezt lehetetlenné teszi, felhagyott a dologgal.

Annyit lehet elmondani a dologról,  hogy elég pénzt kerestek vele hogy megérje.

A pápai állam több száz ilyen relikviát küldött szét, bár azt nehéz megállapítani, hogy ebből mennyi a volt a teljes csontváz és mennyi a különálló kulccsont, koponya, vagy borda. Németországba, Ausztriába, és Svájcba, ahová a szóban forgó relikviák java került, az egyház legalább 2000 teljes csontvázat küldött. Az homályos maradt, hogy hogyan határozták meg, hogy a sok száz csontváz közül melyik tartozott valódi mártírhoz. Ha találtak egy "M" betűt az elhunyt maradványai mellett felvésve, azt úgy vették az a "mártír" rövidítése, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy akár az "Márk"-ot (Marcus) is jelenthet, mely az ősi Róma egyik legnépszerűbb férfineve volt. Ha valamilyen leülepedett anyaggal teli üvegcsét találtak a csontoknál, úgy gondolták az csakis a mártír vére lehet és nem pedig parfüm, melyet a rómaiak gyakran hagytak holtaik sírjánál, hasonlóan ahhoz ahogy mi ma virágokat. Az egyház úgy hitte, hogy a mártírok csontjai halovány arany színű fényt sugároznak és gyenge, édeskés illatot árasztanak, és csapatokban küldtek a járatokba lelkészeket akik aztán a járatokban bolyongva transzba estek, és így láthatták a már említett fényt illetve a mártírt. Miután "megbizonyosodtak" róla hogy a maradvány szent, megállapították a személyazonosságot és kiosztották a mártír címet.

Ugyan voltak kétkedők, de azok akik hozzájutottak a relikviákhoz sosem inogtak meg hitükben. "Ez egy olyan kétes folyamat volt, hogy érthető, hogy rá kellett kérdezzenek az embereknél, hogy tényleg hisznek-e. A válasz az, hogy természetesen: ezek a csontvázak pápai csomagokban érkeztek, plébánosi pecsétekkel és aláírt dokumentumokkal, hogy ennek és ennek a maradványai. Senki sem kérdőjelezné meg a pápát."

Porból és vérből kimosva

Minden csontváz a bőséget ábrázolta ami a túlvilágon várt a hűséges hívőkre. Mielőtt bemutatásra került volna a gyülekezet előtt ahová került, ki kellett cicomázni egy ilyen relikviát megillető szinten. Ügyes kezű apácák, ritkábban szerzetesek készítették fel a csontvázat a tömegek előtti megjelenésre, amely akár három évig is eltarthatott, attól függően hányan dolgoztak rajta. Minden kolostor kifejlesztette a sajátos és egyedi módszerét, amivel gyöngyökkel, arannyal, és kelmékkel borították a csontokat. A férfiak és nők akik a díszitéssel foglalkoztak, névtelenül tették nagyrészt. De amint Koudounaris több és több csontvázat vizsgált meg alaposan, egy idő után felismerte az egyének vagy kolostorok jellemző műveit.

"Még ha nem is tudtam konkrét nevet kötni a dekorátorhoz, néhány relikviáról már ránézésre meg tudtam mondani hogy ő, vagy az ő keze munkája." Az apácák gyakran híresek voltak a szövés területén felmutatott ügyességükről. Finom hálózatú gézt szőttek, melyeket minden egyes csontra külön készítettek. Ezzel megakadályozták a törékeny anyag porosodását és lehetőséget teremtettek a további dekorálásra. A helyi nemesek gyakran személyes ruháikat adták a folyamathoz, melyeket a nővérek óvatosan a maradványokra húztak és kis kémlelőnyílásokat vágtak bele, hogy láthatóak legyenek a csontok. Valószínűleg a gyöngyök és az aranyak ajándékok voltak, vagy vállalkozások fizetségei. Hogy személyes nyomot hagyhassanak, egyes apácák saját gyűrűikből is húztak a csontos ujjakra. Azonban volt valami, aminek híján voltak az apácák: és ez a formális anatómiai tudás volt. Gyakran kerültek elő oltári szentek helytelenül összeillesztett csontokkal, vagy durván elméretezett kéz -és lábfejekkel. Néhány csontváz viaszból arcot is kapott, hol széles mosolyra, hol pedig bölcs tekintetre formázva.Erre azért volt szükség, hogy irónikus módon, kevésbé legyenek ijesztőek, és élettel telibb, kellemesebb látványt nyújtsanak. De ma ennek pont az ellenkező hatása érzékelhető. Mind közül a legfélelmetesebbnek azok tűnnek, akik arcot is kaptak. Díszes mivoltjukban pedig szépek is. A maguk sajátos pompájában barokk művészetnek is nevezhetnénk, de alkotóik háttere egy sokkal összetettebb képet fest számunkra, egy teljesen egyedi művészeti formát. Az apácák és szerzetesek "hihetetlen művészek voltak, de nem tanulták a mesterséget, és nem voltak formális kapcsolatban más művészekkel Európában, akik bármi hasonlót csináltak volna."

Kegyvesztetté válás

Mikor egy szent csontváz végre bemutatásra került a templomban, az az ünnepelés ideje is volt egyben egy közösség számára. A dekorált maradványok a város védelmezői lettek, és rendkívül népszerűek voltak, hiszen egy nagyon is kézzelfogható kapcsolatot nyújtottak a természetfelettivel. A keresztelési dokumentumok jól mutatják mennyire vonzóak voltak ezek a szentek: kötelezően a szent megérkezése után születő első gyermek a nevében lett keresztelve. Extrém esetekben az abban az évben születő gyermekek fele is akár örökölte a porhüvely nevét. A közösségek úgy hitték, hogy szeretett csontvázuk megvédelmezi őket a veszedelmektől, és minden, a felállítása utáni pozitív jelenséget vagy csodát neki tulajdonítottak. A templomok "csodakönyveket" írtak, melyekben feljegyezték a szent jótetteit. Például nem sokkal azután, hogy Szent Félix megérkezett Gars am Inn-be, a leírások szerint tűz ütött ki a német kisvárosban. Amint a lángok megközelítették a város szívét, a piacteret, nagy szelek támadtak, amik elfújták azokat. A város imádattal árasztotta el Félixet. Még máig is, több mint 100 ex-voto (apró képek, melyek a köszönetet fejezik ki, amit a szent kapott mondjuk egy beteg ember meggyógyításáért) borítja a szent testét a használaton kívüli kis kápolnában ahova helyezték.  

7.jpg

Azonban ahogy a világ fokozatosan modernizálódott, a szent testek érdemei lassan átszálltak az élőkére. Voltaire-t idézve, a testek már csak "barbárságunk korának" tükörképei, melyek csak "a közönségesek: a földesurak, az ostoba feleségeik, és barbár szolgáik számára" vonzóak. A 18. század végén II. József, a felvilágosodás embere elhatározta, hogy minden babonás dolgot száműz királyságából. Parancsára minden határozatlan eredetű ereklyét el kellett távolítani. És eredetnek bizony határozottan híján voltak a csontvázak. Megfosztván korábbi helyzetüktől, letépték őket helyükről, dobozokba és cellákba zárták őket, vagy csak szimplán széthordták a drágakövek miatt. A helyi közösségek számára ez egy traumatikus esemény volt. Ezek a szentek majd egy évszázadon át együtt éltek az emberekkel, és nagyon sokan még nem értették, mit is jelent a felvilágosodás eszméje. A csontvázakat látogató zarándoklatokat törvényen kívülinek nyilvánították. A helyiek sokszor zokogva kísérték utólsó útjukra a védelmező csontvázakat, míg végül a nemesek darabjaikra nem szedték azokat. De Gars am Inn mégis, még mindig áll.

A szomorú ebben az, hogy ezalatt az emberek hite nem ingott meg. Az emberek továbbra is hittek ezekben a csontvázakban.

Második eljövetel

Azoban nem tűnt el az összes csontváz a 18. századi tisztogatások nyomán. Néhány még most is sértetlenül van kiállítva, mint a 10 tökéletesen megőrzött test a Waldassen-i bazilikában, Bajorország máig is a legnagyobb épen fennmaradt gyűjteményt őrzi. Hasonlóképp megmaradt a törékeny Szent Munditia, aki még mindig bársony trónján pihen a Müncheni Szent Péter bazilikában

10.jpg

Koudounaris mikor évekkel később visszatért az első csontvázhoz Németországba, egy területrendező cég eltávolította a kis kápolnát. Ezen felül nem tudtak többet mondani a helyiek sem a csontváz hollétéről sem. Minden, a 18.-19. században eltűnt 10 csontvázból valószínűleg 9 örökre elveszett. Más esetekben egyes utazók írásaiban, plébánosi archívumokban, sőt még korai protestáns írásokban is megtalált nyomok alapján azonban a rengeteg meglelhető - egyébként ezek az plébánosi jegyzetek morbid módon katolikus "nekromantákról" szóltak néha. Talált egy csontvázat egy parkoló hátsó tárolójában Svájcban. Egy másikat ruhába csavarba talált egy dobozba dugva Németországban, majd 200 éve érintetlenül. 

Egy sötét kor, melyben továbbra sem gyúl fény 

Azonban úgy fest, az egyház nem szeretné, hogy "barbárságunk kora" véget érjen. A legkülönbözőbb relikviákkal éltetik annak a sötét időszaknak az árnyékát. Az egyik nagyon jó példa erre Szent Januáriusz vére, melyhez a „nápolyi vércsoda” téveszméje kötődik. Ez a jelenség abban áll, hogy a templomban őrzött, üvegtégelyben lévő „alvadt vér” időről időre folyékonnyá válik és láthatóan felbugyog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek; a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm³, a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm³. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és mindkét ünnepet követően nyolc napon át tart. Ezután a vér ismét „megalvad”. 

relic-blood.jpg

Ha a vér nem válik ismét folyadékká, az nagyon rossz ómen. 1939-ben és 1940-ben például nem tette, hát jött is a világháború, ahogy 1943 szeptemberében, Olaszország náci megszállásakor sem. 1973-ban, a nápolyi kolerajárvány idején sem. És 2016-ban sem - aminek hatására az olasz közösségi médiát elöntötte a rettegés. Rádióadások foglalkoztak serényen kolerával, és földrengéssel való fenyegetéssel. De sajnos el kell keserítsek sokakat: a migrációs válság 2014-ben kezdődött. És még többeket még jobban. A "vér" ugyanis egy vas(III)-klorid alapú tixotróp vegyület, mely rezonancia hatására folyadékká válik, majd nyugalmi állapotban ismét megszilárdul. Valahogy azonban az egyház sosem engedte független vizsgálat alá  venni az anyagot. Érdekes módon, Olaszországnál maradva, mikor 1940-ben a "kommunisták" legyőzésére kellett hergelni a népet, megannyi katolikus készítette könnyező Madonna jelent meg országszerte. Bár a "vér" ugye szilárd maradt ironikus módon. 

Hogy merjek magyar példával élni, nem lehetetlen az, hogy a Szent Jobb sem több, mint a keresztény dogma egy álszent relikviája. Megannyi, bizonyíthatatlan eredetű holttest és maradvány mellett hogyan merhetjük kijelenteni, hogy egy olyan korból származó relikvia, mikor a testek és testrészek kereskedelme az egyház számára különleges befolyást adhatott (amit nyilván meg is kívánt szerezni) valódi lehet, adott személyhez kétségen felül köthető? Genetikai vizsgálat máig sem történt, egyrészt mert úgy látszik az ország keresztény identitása fontosabb mint az esetleges igazság, másrészt mert nehéz lenne az összehasonlítás annak ellenére, hogy nemrég megfelelő mintát találtak erre.

szent-jobbkk-mohai-balazs-1024x576.jpg

És akkor még nem beszéltünk azokról a nehezebben megfogható tárgyakról, melyek nem közvetlenül testrészek, vagy emberi alkotóelemek. Mint például a Torinói lepel, melyről újra meg újra kiderül, hogy egy középkori mesterember alkotása. Legutóbb Matteo Borrini és Luigi Garlaschelli tudósok arra a következtetésre jutottak a törvényszéki orvoslás technikájával való elemzés során, mint a korábbi szénizotópos (C14) kormeghatározó vizsgálat; a lepel középkori művészeti termék. De a hit az hit.

...ti holttesteiteket bálványaitok holttesteire hányatom... mondotta Mózes.

 

Miféle isten hát az, akivel hullákon és ismeretlen emberek maradványain keresztül kell kapcsolatot teremtsünk?

 

Forrás.

Még több kép Koudounaris-tól a témában.

A poszt alapjaiért köszönet Yuukai-nak a régi blog egy anyagának a megregulázásáért.

Szólj hozzá

vallás érdekesség jövőnk