Az Afrika szótól mostanság legtöbbször megborzong az ember. Iszlamista Boko Haram, elborzasztó hitszónoki tettek. A vallás morbid tüzében ég a kontinens nagy része, de próbáljuk meg megérteni az okokat. A fasiszta beidegződés, hogy a fekete ember alsóbbrendű, nem magyarázat, hanem gyűlölet. Hiszen rászben pont mi és a "keresztény kultúránk" tettük őket sokszor érthetetlenné és erőszakossá. Azonban a hosszú út végén van mit tanulunk tőlük.

A kegyetlen út az egy istenhez

Megannyi spirituális út van megannyi emberrel, akik ezen az úton járnak. És vannak ezeken az utakon vezetők, akik nyájukat más és más módszerekkel vezetik ezeken az utakon. Viszont az afrikai hagyományos vallások és a kereszténység, illetve az iszlám szinkretizmusa (vallási szinkretizmus az, amikor különböző vallási hagyományokból származó elemek összekeverednek) olyan morbid utakat épített, melyeken csak ámul az ember. Afrikának igen régóta megvoltak a saját, nem elsősorban írott, hanem szájon át terjedő vallásai és hitvilága. Egészen elképesztő, de Afrika 1,3 milliárdos lakosságán belül mintegy 100 millió különböző hitvilágot különböztethetünk meg, mindegyiket a maga saját hitvilága és rítusai szerint. Ezekben a tradicionális vallásokban általában többnyire közös pont a szellemekben való erős hit, a szentelés cselekedete, és a rítusok és szertartások fontossága, melyek azonban hitvilágról hitvilágra mások és mások. Ezen vallások szinte minden esetben komoly hangsúlyt fektetnek a gazdagságra, az egészségre és az általános szellemi egészségre. Ezekben a vallásokban annyira nem ismert a megtérés fogalma - sokkal inkább a különbségek ellenére való együttélést propagálják. Ritka fontos szerepe van minden egyes vallási tradícióban a nőknek - valami, amiben élesen szemben állnak az Ábrahámi vallásokkal. Aztán eljött az időszak, mikor mind az iszlám, mind a kereszténység elkövette a maga rémtetteit mikor terjedése közben találkozott az öreg kontinenssel. 

Balszerencséjükre, az ősi afrikai vallások toleránsak voltak más istenekkel kapcsolatban, és ez volt az, ami először a lehetőséget adta az iszlámnak, hogy megvesse lábát a kontinensen. Azonban hamarosan kiütköztek az ellentétek, elsősorban a monoteizmus okán. Ennek egyik legnagyobb konfliktusa a nyolc évszázadnyi dzsihádot megunó sererek (ma országuk Szenegál egy autonóm területe) és a muszlim tanítók között zajlott - a Fandane-Thiouthioune csatában végül a sererek kerekedtek felül, még ha komoly áldozatok árán is. Bár sok afrikai vallás szinkretizáltan követte az iszlámot, azonban a dzsihád viselése mindvégig roppant erős maradt, és például a Szongai Birodalom iszlám feje megtámadott minden olyan afrikai államot, melyet nem tartott elég tisztán muszlimnak. Hasonlóképp, a Nigéria területén élő kanurik is megkóstólhatták Allah dühét, mert mikor a Sayfawa dinasztia megtért hozzá, azt tűzték ki célul, hogy az előbb említett népet mintegy vallási alapon konkrétan kiirtsák.

Sokkal jobban a keresztényekkel sem járt Afrika. Az első keresztények, akik a kontinensre tették a lábukat a Niger-deltában, a helyi tradíciókat pogánynak bélyegezve lerombolták azok imahelyeit és módszeresen álltak neki gyilkolni a helyiek által szent állatokként tisztelt iguánákat. Aztán az európai kolonizációs folyamat utat nyitott a keresztény hittérítőknek, akik gyakorlatilag mindent és mindenkit az "ördög szolgáinak" kiáltottak ki. Ennek legőrültebb mozzanata az volt, mikor a mai Zimbambwe területén élő shona nép templomait lerombolták, papjaikat üldözték és megölték, és a lehető leghangosabban és erőszakosabban kényszerítették a népet a Mwarival, az istenükkel való szakításra. Aztán lassan kialakult a terjeszkedő templomok körében a minden pogánynak bélyegzésének hagyománya, melynek káros hatásait máig is nyögi Afrika. Ugyanis a kereszténység egy valamit hihetetlenül sikeresen ért el az addig, ha nem is ellentétektől és háborúktól mentes, de relatíve egymást megtűrő afrikai népek között: ellentétet szított, kegyetlen és aljas ellentétet.

Azonban Afrika máig sem szabadult meg ősi gyökereitől, bármi véres erőszakkal kínozták az Ábrahámi vallások. Míg a keresztények és muszlimok rosszul vannak a szinkretizmus gondolatától, addig az afrikaiak számára ez sokszor szinte természetes. A vallási fundamentalizmus ma is ijesztő sok afrikai számára - nekik elképzelhetetlen az Ábrahámi gondolat, miszerint a vallásukba fogadott afrikai hitelemek azokat "bemocskolnák". Ezen a ponton kell megérteni azt, hogy sok afrikai furcsa mód ma is több istent imád. Van, aki egyszerre teszi tiszteletét Allahnak, Istennek, és borul térdre a tradicionális oltárai előtt. Tehát az afrikai oldalról, már valamelyest elkezdődött egyfajta vallási szinkretizmus, mely a tradicionális gondolkodás istenek ügyébeni nyitottságán alapul, azonban a nagy világvallások bigott és makacs hozzáállása ezt a folyamatot gyakorlatilag egy tragikomikus színházzá teszi. Elengedik kezüket az úton, és képviselőiket sem tanítják alázatra - okítás helyett csak ítélet van.

A halál és szenvedés Isteni színjátéka Afrikában

Fontos, hogy megértsük azt, hogy az itt leírt esetek nem abból erednek, hogy a fekete bőrűek ostobák lennének - sokkal inkább a mélyen gyökerező tradíciókból, szertartásokból és hitből szőtt hálón fennakadó keresztény fanatizmusból. Sok afrikai számára egy vallás, ami az Egy istent patronálja egyfajta igazságtétel, hogy az az Ő istene, és attól csodákat vár el - egy merőben más világban azonban mint amiben az istene született. De ezt egy bekezdéssel lejjebb el fogom magyarázni.

Nézzünk hát pár példát arra, miféle szörnyet szült az Ábrahámi vallások erőszaktétele a tradicionális afrikai hitvilággal vegyítve.

A zimbambwei sírásás

Shamiso Kanyama egy házat készült megtisztítani. Lakói azzal keresték meg, hogy lakhelyüket egy gonosz szellem szállta meg, aki több családon belüli halálért is felelős. A helyszínre is érkezett, ahol a csoportot arra kérte, hogy ássák el élve, hogy így több gyógyító energiát szabadíthasson fel. Kanyama konkrétan segített a saját sírját megásni, majd arccal a föld felé belefeküdt, és azt kérte ássák el élve - megnyugtatva a többieket, hogy fel fog támadni. A helyi pap ennek szemtanúja volt, és arra kérte az embereket, hogy hagyjanak fel azzal, amit csinálnak, azonban Shamiso felszólította őket, hogy folytassák. Talán mondani sem kell: a gyógyító nem támadt fel, már csak a holttestét ásták ki a földből.

Dél-Afrika szent pokla

A Dél-afrikai Köztársaság egy olyan hely, ahol az apartheid egyik folyományaként roppant erős a vallási szinkretizmus a tradicionális vallások és a kereszténység között. Itt több olyan eset is volt (és van), mely említésre érdemes. Morbidnak például ott van az az eset, mikor Lesegor Daniel pásztor utasítására nyája nekiállt füvet legelni, mert az szerinte "közelebb viszi őket Istenhez". Aztán ott volt a Penuel nevű "próféta", aki arra utasította hívét, hogy az másszon egy hűtőládába, és abban fagypont alatti hőmérsékleten aludjon el. A nő "nagyon forrónak érezte" a láda levegőjét. Aztán ismét lecsapott a birkanyájat legeltető Daniel, de ezúttal egy vödör petróleumot gyújtott meg mondván, hogy az gyümölcslévé változott - merthogy "ha van hitük, bármi lehetséges". A hallgatói egymást fellökve tülekedtek, hogy ihassanak a petróleumból, és ittak is. A Light Monyeki nevű férfi pedig egy másik eset folyamán patkánymérget itatott híveivel, mondván, hogy az megtisztítja őket, és meggyógyítja a betegségeikből. 

Etióp lakoma

Docho Eshete, és 80 híve az etiópiai Abaya tónál gyűltek össze egy vasárnap reggel. Az esemény baptizálásnak indult, azonban mit sem tudtak arról, hogy a tó egy ideje halhiányban szenved, és az abban élő krokodilok roppant agresszívak, és nem mellesleg éhesek is. El is kezdte a pásztor a baptizálást, és sorra haladt a hívők közt, mikor az egyik krokodil a víz alá rántotta őt. Megpróbálták megmenteni Dochot, de már csak a holttestét sikerült visszaszerezni a krokodiltól.

Kenyai szemérem

Aztán ott vannak a szexuálisan megalázó esetek. Mint például mikor a kenyai Njohi tiszteletesnek az a nóciója támadt, hogy a szentléleknek mégiscsak valahol bele kell menni a testbe. Így hát miután gyülekezetének többi vezetőjével arra jutott, hogy az alsónemű egy "istentelen" dolog, híveit arra utasította, hogy melltartó és bugyi nélkül jelenjenek meg az istentiszteletein mondván, hogy testben és lélekben szabadnak kell lenni Krisztus befogadásához - sőt, még jól meg is rémisztette őket, hogy az alsónemű viselése Isten elleni cselekedet.

Igaz, nem Afrika, de mindenképpen érdemes itt megemlíteni Sobrino Valdeci Picantot, egy brazil tiszteletest. Az úrnak volt egy "találkozása Jézussal" egy bordélyházban, ahol azt a parancsot kapta, hogy az akkortól szentnek számító spermájával terjessze a szentséget. Valdeci pásztor meggyőződése volt, hogy Krisztus a szájon át jut az ember testébe, és azt terjeszteni kell; minden áron.

Tehát az Ábrahámi vallások mániákus terjeszkedési vágya és burkolt erőszakossága ilyen módokon megbecsteleníti azt a több évszázados vallási rendszert, mely Afrikában Allah és Isten nélkül is ha nem is tökéletesen, de békésen működött.

Rosszul kirakott spirituális puzzle

Fontos itt kiemelni, hogy békésen. Hiszen nem csak nevetni való őrült dolgokat hozott magával a kontinensre az Úr, hanem véres és kegyetlen, szenvedéssel teli eseményeket is. Az egyik legismertebb ilyen esemény volt a ruandai népirtás. Becslések szerint a halottak száma 800 000 - 1 000 000 között volt, ennek mintegy hetven százaléka a tuszik közül került ki. A leggyakrabban véres etnikai konfliktusnak tekintik, melyben a többségben levő hutu milíciák a hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben. Azonban ahogy Timothy Longman 2010-ben könyvében írta le kutatási és szociológiai eredményeit, és az eseményekből bőséggel kivette a vallás a részét. A helyi keresztény egyházak egyfajta morális engedélyt adtak a népirtásra. A koloniális időszakban az egyház a tuszikkal volt szövetségben, azonban 1959-ben hátat fordítottak nekik, és pénzügyi okokból a hutukat részesítették előnyben - ezzel mintegy azt üzenve, hogy az etnikai megkülönböztetés az egyház tanításaival összhangban van. A mészárlás kezdetekor az egyház afrikai képviselői felszólították az embereket, hogy támogassák a hutukat - azokat az embereket, akik könyörtelenül nekiálltak kiirtani a tuszikat. Mindenképp említést érdemel azonban Célestin Hakizimana, aki pap volt, és életével sem törődve mintegy kétezer tuszit mentett meg. 2016 november 20.-án a ruandai katolikus egyházközösség egy bocsánatkérő nyilatkozatot tett közzé, melyben bocsánatot kérnek a népirtásban betöltött szerepükért.

Sok másik, hasonló összetűzést említhetnék, de a 2012 és 2014 között zajló, Közép-afrikai Köztársaság polgárháborúja azért érdekes, mert kimondottan vallási színezete volt. És ez esetben nem a tradíciók csaptak össze az új vallásokkal, hanem a keresztények a muszlimokkal. Egy korábbi háború után békét kötöttek ugyan a frakciók, de mondván, hogy az elnök ezt a békét nem képes fenntartani, a különböző muszlim csoportokból összeálló Séléka 2012-ben több várost elfoglalt, illetve 2013-ban a fővárost is. Bozizé elnök elszökött, és a lázadóvezér Michel Djotodia kiáltotta ki magát elnöknek. Miután koalíciója szétesett, az ország káoszba fulladt. A nyilvánvalóan vallási ellentéteken alapuló ellentét az utcákat is megfertőzte, és a két világvallás követői egymás ellen fordultak. Mivel a fegyveres leszerelést elsősorban a Séléka követte, így a keresztény többség felhatalmazást érzett a háború személyessé tételére és a bosszúra. A harcok 2015-ben kiújultak, azóta polgárháború dúl az országban. 

Azonban szem előtt kell tartsuk, hogy ezeknek a konfliktusoknak vallási ÉS pusztán törzsi alapjai is vannak, melyekért nem más felelős, mint Európa. Ugyanis Afrika kolonizációs időszakában az európai nemzetek nem törődtek azzal a rajzolt határok nélküli rendszerrel, mely addig ott uralkodott. Saját politikai és főleg a korábban az ipari forradalom mentén kialakult gazdasági konfliktusaikat vitték magukkal a földrészre, és eszerint húztak határokat. És ezeken a határokon belül olyan frakciók kerültek gyakran egy irányítási térségbe, amik amúgy nagyon jól megvoltak azzal, hogy elkerülték egymást. A kereszténység érkezése pedig az olaj volt a helyzet mentén felizzó parázsra.

Széttépett spirituális kötelékek, rosszul újra fonva

Mielőtt továbblépnék az utolsó bekezdésre, vissza kell térjek ahhoz a témakörhöz, melyben patkányméreggel akarja a pásztor meggyógyítani a nyáját. Fontos megértsük, hogy nem csak törzsek közötti határokat maszatolt össze a kolonizáció és a kereszténység, hanem emberek közötti határokat is. A tradicionális afrikai gyógyítás egyik alapvető eleme, és mindig eleme volt a közösség. Azonban ezeknek a közösségeknek nem pusztán az élő, hanem a halott tagjai is roppant fontosak. A tradicionális törzsi gyógyítási módszerekben az ősök segítségét kérik, és az egész folyamatot áthatja ez a roppant közösségi erő. Másfelől az ősök szellemei valamilyen szinten még fontosabbak, mint az élő törzsi tagok, hiszen ők a túlsó világon vannak, és ebben a formában egyfajta kapcsolatteremtők az ott honoló istennel. Számukra nincsen menny meg pokol, az afrikai a világot egységként kezeli, nincsen szüksége ostoba megfélemlítés alapú morális vezérfonalra. Amíg mi imádunk egy istent, az afrikai sokkal inkább tiszteli az ősök szellemét. Nem kíván közvetlen kapcsolatot az istenével, mert az ősök és a törzsi közösség megteremti azt - isten pedig gyakorlatilag pusztán az univerzum tartópillére.

Ez a dolog, hogy a törzs, a közösség a kapcsolatteremtő, melynek feje és a kapcsolat létrehozásának elsődleges felelőse a vallási vezető, mintegy követte őket a keresztény érába. Számukra a nyáj, ahova tartoznak a törzs és a lelkipásztor a tradicionális gyógyító, vallási vezető. Azonban sok pásztornak vajmi köze van a nyájával való kapcsolathoz - ő már egy másik világban nőtt fel, így azt a kapcsolatot mindenféle őrült, meggyőző formákban kívánja megerősíteni. Sokban nem különbözik ez a nyugati hitgyógyítók cirkuszolásától, csak ott már eszközökre sincsen szükség. - amik viszont az afrikai kultúrkörben megint csak mélyen gyökereznek. És itt jön képbe mondjuk a patkányméreg, mondván, hogy egy kevéstől nem fognak meghalni, de azt hiszik, csodát tettem. A modern idők afrikai vallási vezetőinek úgy fest, már halovány gőze sincsen arról a törzsi közösségi erőről, mely annyira meghatározta évszázadokon át ezeket a közösségeket. Ők már nem a közösségért vannak, hanem magukért. De hát ilyen ez a keresztény önzetlenség néha... És ezért nem lesznek az afrikaiak soha teljes szívükből  és kizárólag keresztények - mert látják, hogy annak a vallásnak a gőgös és magányos istenével az ő őseiknek vajmi kapcsolatuk van.

Visszatekintés Európára és más felé

Mindenképp szembe kell nézzünk azonban a vallásosság egy másik erősödési tényezőjére. És itt a szegénységről van szó. Egy 2009-es, független kutatás is megmutatta: a zárt társadalmi környezetben élő, erős szociális háló nélküli, biztonságérzet nélküli emberek a valláshoz fordulnak vigaszért. Mikor valaki szenved, ami szociális szempontból nem (feltétlen) kifejezett fizikai szenvedés, az ember szívesebben hisz még a világvégékben is, ami majd közelebb viszi ahhoz a pillanathoz, mikor istene majd kiemeli a Földi pokolból. Sőt mi több, brit kutatásokból az is látszik, hogy - mintegy figyelmeztető jelenségként - ha a kormányok a vallás segítségével érnek el pozitív szociális hatásokat, az nagyobb problémákat fedhet el - ami nyilván nem a megoldásuk. A Gallup egy 2010-es kutatása számszerűen rámutat, hogy egyenes arányosság van egy ország vallásossága és szegénysége között (is - mert balgaság lenne azt mondani, hogy csak a legalsó rétegre vonatkozik ez, hiszen az ellenpárjára, a leggazdagabbakra is igaz ez). És ez a világon mindenütt így van. Vessük csak össze a New York Times szegénység-térképét a blogon a legutolsó posztban található térképpel az amerikai Biblia-övről. Hát nem beszédes?

Észben tartva a fentebbi bekezdésekben leírtakat, most azt mondhatnánk, hogy de hát ezek az országok most vannak a fellenülés pályáján. És ez igaz. Nem csak gazdaságilag, de a vallási szinkretizmus tekintetében. Ezekben az országokban a Ábrahámi vallások lassan, de összeolvadnak a tradicionális vallásokkal kényszerből, mely által valamelyest helyreáll az a társadalmi, és ezen keresztül a gazdasági kár is, melyet többek között azok kiváltottak egykoron a kolonizációs érában. Viszont mindaddig amíg ennek a folyamatnak az elején vagyunk, nyilván olyan abszurditások fognak történni, mint amikkel korábban szembesülhettünk. Gyakorlatilag az afrikaiak lassan visszatérnek a gyökereikhez, és ezzel újrakezdhetik azt, amit a beözönlő hittérítők tönkrevágtak. Tízből hat ország a leggyorsabban fejlődő országok listáján afrikai, mint például Etiópia. Ez mintegy analógiája annak a folyamatnak, amely európában is zajlik, hiszen a "hanyatló nyugat" egyre inkább visszautasítja a keresztény dogmát. Persze van ahol nem, de ez már más kérdés, legalább Taktaszadán elűzték az ördögöt.