2018. nov 22.

Csonkán és agymosottan - a magyarság kilátásai az agresszió fogságában

írta: KisKirály
Csonkán és agymosottan - a magyarság kilátásai az agresszió fogságában

abhominal_posthuman_structure_3_1.jpg

Torz hangulat terjeng az országban. Az ember érzi, valami nincsen rendjén. A légkör rossz, jött a hír nemrég: már Budapesten is egészségtelen a levegő - vegyünk ezt most allegórikusnak?

Szerb Antal azt írta, hogy "az ember, éppúgy, mint az állat, eredendően agresszív lény, természetéhez tartozik a kegyetlenség; és ha a civilizáció kegyetlenségének elfojtására kényszeríti, akkor az egyéni agresszió közösségi formákban keres kiutat." Ez úgy fest, manapság fokozottan jelen van az életünkben - naponta szembesülünk azzal, miként tör fel a frusztráció az emberekből. Hogy miért? Ember legyen a talpán, aki kihámozza, hogyan jutott a 21. század magyar népe odáig, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Embertelenebbnél embertelenebb dolgoknak örül úgy, mintha gyerek volna. A felsorolás nagyon hosszú, elég csak a közelmúltra visszanézzünk, hogy szembesüljünk azzal, hogyan süti le szemét a magyar akkor, mikor védtelen embereket hurcol meg a kormány és hogyan asszisztál némaságával az újabb és újabb ellenségek kinevezéséhez. Szép patológiás tünet az is, ahogy emberek tömegének szorul ökölbe a keze, mikor szembesül azzal, hogy valaki öniróniát gyakorol. Afelett is szemet huny a magyar, hogy 12 éves gyerekek szexelhetnek egy ideje jogosan hozzájuk hasonlóan éretlen gyerekekkel.

jasonhopkins-abhominal3.jpg

Afölött is szemet huny, hogy egyes társadalmi osztályok ellen ki nem nyilvánított agresszió jelent meg a társadalomban: nem kívántak a beteg gyerekek sem már, és azokat is kapzsinak kell kezelni, akik az otthonukban ápolják az arra rászorulókat. Az autistáktól el kell fordulni, de már a cukorbetegek sem szívesen látottak. Némán elfogadottá vált az agresszió a mindennapokban, nem számít már különleges esetnek, hogy idős embereket ütnek arcon, mert ablakot nyitnak a buszon. Népharagot szülnek már egyes nők, akik a gyermeküket jólétben felnevelni nem tudnák és ezért inkább az abortusz mellett döntenek. Úgy tűnik, csak egy hétköznapi hír lett az, ha a faluban az apa a lányával él szexuális életet, miközben erről mindenki tud a környezetében és némaságával ezt jusztifikálja is. Azt is simán lenyeli a magyar nép, hogy már az óvodában a gyűlöletre tanítják a gyerekeinket.

Mi történt mégis a magyar néppel, hogy a gyűlölet árnyékában érzi magát igazán otthonosan? 

A csonkítás pszichológiája

Hogy mégis látótávolságban maradhassunk a jelennel, először csak száz év távlatában tekinsünk vissza, név szerint a trianoni békeszerződésre, mert az volt az a nullpont, amely alapvetően befolyásolta a társadalmat és a fenti kérdést eleve politikai-pszichológiai síkra tereli. Trianont leginkább sokként vagy traumaként szokás emlegetni. S valóban, az ország szétdarabolása nemcsak a politikai elit számára jelentett traumát: milliók élete változott meg, családok százezrei szakadtak szét, egzisztenciájukat veszített menekülők tízezrei jelentek meg az összezsugorodott ország fővárosában. Mindez a kialakulóban levő tömegtársadalom viszonyai között, a nemzetépítésnek abban a szakaszában történt, amikor a hadsereg, az iskolarendszer, a napisajtó révén a társadalom nagy tömegei részeseivé váltak a kollektív közösségi-nemzeti tudatnak. A modern közösségi képzelet számára szemléletesen, szuggesztíven lehetett térképekkel megjeleníteni a történteket: a düh és a frusztráció érzésének felkeltéséhez elég volt egymásra tenni a hajdani és a csonkítás utáni ország térképét, vastag vonallal körberajzolva a megmaradt országot. A trauma interiorizálásában és generációs továbbadásában nagy szerepet játszottak a modern tömegmanipuláció és tömegpropaganda. De vaskos tévedés Trianon traumatizáló hatását a kollektív pszichére csak a manipulációval vagy a propagandával magyarázni. Valójában az a kulturális tér bomlott fel, amely egy közösség számára a múlt és jelen eseményeinek mindenkori értelmezési keretét adja, s amely a modern közösségi tudat koordináta-rendszereként lehetővé teszi a földrajzi tér kulturális szimbólumok közé rendezését. A világ úgyszólván értelmezhetetlenné válik a dimenziók megváltozásával, a rendelkezésre álló tér beszűkülésével. Az addig csak furcsának, különbözőnek tetsző dolgok riasztóak lesznek: a sokszínű ország szétesésével átalakul - hogy csak az egyik, de a következményeket tekintve legvészterhesebb változást említsem - a zsidóság társadalmi percepciója. Ami eddig a sokszínűség eleme volt, az a stigmatizáció célobjektumává válik, ideális és vitathatatlan bűnbakként jelenik meg. Trianon következményeinek első nagyszabású értelmezési kísérlete Bibó István nevéhez fűződik. Koncepciójába pszichológiai ihletésű metaforát épít: a politikai hisztériát. Bibót erősen inspirálta a korszak nagy elmélete, a pszichoanalízis, amibe így vagy úgy, de majd’ mindenki belebotlott akkoriban. 

1606small.jpg

Tudatalatti, elfojtás, trauma, hisztéria – ezek a fogalmak a kor levegőjében voltak. Bár Bibó aligha ismerte a pszichoanalitikus elméleteket első kézből, fogalmi készletük elemei nagyon is alkalmasnak tűntek számára, hogy irracionális közösségi reakciókat értelmezzen velük. Tudja, hogy ezeket az individuálpszichológiai fogalmakat közösségi reakciók vagy közösségi cselekvések leírására csak analogikus vagy metaforikus értelemben lehet használni. Úgy találja, a közösségi viselkedés és cselekvés több mint a közösséget alkotó egyének viselkedésének és cselekvésének mechanikus összegződése: a közösségi hisztéria nem azt jelenti, hogy a közösség tagjai között feltűnően nagy számban fordulnak elő individuálpszichológiai értelemben patologikus személyiségek. Rejtélyes, és éppen az vár magyarázatra, hogy az illető közösség miért képtelen megoldani a közösségi cselekvést igénylő problémákat, miért nem tudja felismerni a valós szituációt sem – voltaképpen miért mond csődöt valóságérzékelése. Ez történt a magyar nemzeti közösség esetében, amelynek kollektív emlékezete kórosan kötődik a trianoni trauma élményéhez: nem képes kiszakítani magát ebből a fixációból, életét a múlt dimenziója tölti ki, a sérelmi élmény cselekedeteinek kizárólagos mozgatójává válik, a jelenbeli problémákat és feladatokat is ennek fényében ítéli meg. A múlt maga alá gyűri a jövőt. A közösségi psziché tartós torzulása azért igazán veszélyes, mert ennek következtében a közösség képtelen a valódi és a hamis értékek, végső soron a jó és a rossz megkülönböztetésére, illetve a valóság inadekvát percepciója miatt elhomályosulnak a kívánatos, a lehetséges és a valóságos dolgok szférája közötti különbségek. A közösség infantilizálódik, de a legnagyobb és hosszabb távon legkárosabb következmény azonban a közösségi hazugságok hálójába gabalyodás. A közösségi önértékelés megzavarodásának egyik feltűnő jele a napi politikában a viszony bizonytalansága a külvilághoz, a „váratlan meghunyászkodás” és a „teljesítmények állandó hangoztatása,” a csatlósmentalitás és a külső szemlélő számára komikus nacionalista melldöngetés szélsőségei közötti ide-oda mozgás. Az ötvenes évek végi közösségek jószerivel egyetlen kohéziós ereje a gyűlölet volt - s mindez, amikor a közösségi hazugságok eufémisztikusan kádári konszolidációnak nevezett rendszere éppen kiépülőfélben volt.

A közösségi hazugságoktól behálózott térben pedig frusztrációval jár az élet, s ez gyűlöletet és agressziót generál. Ez pont úgy igaz a múltra, ahogy a jelenre.

Kinevelni az emberből az embert

De vajon célszerű-e kizárólag Trianonból levezetni a 21. századi magyar társadalom kórképét? Nem az, mert az előzményeknek még szerves része más is. Az első világháború után az országunkat veszítettük el, a második világháború után viszont az identitásunkat. Az ehhez vezető úton igen jelentős volt az 1950-es évek utáni magyar oktatáspolitika. Az országgyûlés 1953-ban kisdedóvásról szóló törvényt fogadott el, amely szerint az óvoda célja az "óvodáskorú gyermekeknek a szocialista pedagógia célkitűzései szerint történő nevelése, gondozása és az általános iskolai tanulmányok előkészítése". Már az óvodáknál elkezdődött ez a folyamat, de a hatalomra jutó kommunista párt úgy tekintett az iskolára is, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Ez jól beleillett abba a koncepcióba, amely a politikai célok elérésének eszközévé kívánta deformálni a társadalmi szervezeteket, a tudományos életet, az irodalmat, a mûvészetet. Természetes, hogy az iskolai nevelést-oktatást is a pártérdekeknek megfelelően kell megszervezni. Az oktatásügy is a pártpolitika "szolgálólányává" lett. Az 1950-es szocialista tanterv célként azt tûzi ki, hogy az iskola "tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje." A "fegyelmezett állampolgár"-rá nevelés akkoriban nem jelentett mást, mint olyan alattvalói magatartás kialakítását, amely megfelel a monolitikus államhatalom, a diktatórikus parancsuralmi rendszer igényeinek. 1950. március elsején jelent meg egy minisztériumi utasítás, melynek tárgya "Az iskolai ifjúsági könyvtárak átrendezése és selejtezése" volt. Ebben olvasható, hogy "az iskola ifjúsági könyvtárakban nagy számban találhatók olyan művek, amelyek az előző feudálkapitalista rendszer nevelési céljának szolgálatára készültek: érzelgős vagy öntelt nacionalizmusra, vallás-erkölcsi nevelés ürügyén a valóságtól elforduló, azt meghamisító, ún. idealista szemléletre, az előző rendszert politikailag alátámasztó klerikalizmusra vagy polgári gondolkodásra nevelnek." A magyar népből cél lett kiirtani a polgári gondolkodást és az idealizmust. Szomorú robotokká nevelte egy aljas rendszer a magyarokat, és ezt a szomorúságot a Trianon okozta mentális megtöréssel együtt elkeztük gyermekeinkbe örökíteni. 1956 után születtek ugyan kompromisszumos megoldások, azonban a politikai színtér 1957 utáni átalakulása az év elején körvonalazódó nevelési és oktatáspolitikai koncepciót politikailag elfogadhatatlanná tette. Az ekkor körvonalazódó új nevelési stratégia maga is a nevelési válság tényéből indult ki, de az nem a kompromisszum, hanem az offenzíva stratégiája volt: a politikátlanítás, a politikai konfliktusoknak az iskolától való távoltartása helyett ismét az átpolitizálás, a szakmai és politikai megközelítés integrálása jegyében szerveződött. 1958. júliusában az MSZMP Központi Bizottsága elfogadta a párt művelődéspolitikai irányelveit, melyekben a szocialista kultúrforradalom új szakaszát hirdették meg, feladatként megszabva az egész társadalom világnézeti-erkölcsi nevelését-átnevelését.

abhominal-olympian-olympic-gold-champion-1.jpg

Az ifjúsággal kapcsolatban az irányelvek az ifjúság egészének kommunista szelleművé nevelését tűzte ki célul. A háború után született - és a háborúban majd az ötvenes évek társadalmi felfordulásában szétzilálódott elsődleges közösségekből kiszakadt - fiatalok neveléséért felelős nevelői csoportra nyilván vonzást gyakoroltak a forradalmi nevelés programja által kínált célok és megoldások, hiszen ezek a fiatalokkal való foglalkozás praktikus problémáira is megoldást Ígértek. A forradalmi nevelés hívei olyan közösségek megteremtését ígérték, melyek az elsődleges szocializáció korábban felbomlott formáinak a helyébe léphettek volna. Azonban ezt a felülről diktált formára faragással kívánták elérni. A személyiségformálódás folyamatának aprólékos szabályozhatóságába vetett hitről tanúskodik a kor egyik ismert nevelés-lélektani szakértőjének a megfogalmazása is:  „Ha kellő részletességgel és konkrétsággal ismerjük a tanulók fejlődési törvényeit és a fejlődési szinten a sajátosságait,, akkor a nevelő és az oktató munkát mérnöki pontossággal tervezhetjük el. Így építjük ki teljes tudatossággal és tervszerűséggel a tanulók erkölcsi tudatát és jellemét.” A nevelési eszmények „pedagógiai lebontásának” e munkáját 1957 után kezdték meg a PTI neveléselméleti csoportjának a munkatársai. E munka a társadalmi tudat szocialista átalakítását sürgető 1958-as pártprogram nyomán kiemelt politikai támogatást kapott. Az 1958-as művelődéspolitikai irányelvek és a párt VII. kongresszusa azt a feladatot fogalmazta meg az iskolákkal szemben, hogy azok gyorsabban és hatásosabban végezzék a fiatalok kommunista emberré formálását. Ezek nyomán született az a döntés, hogy - a Szovjetunióban folyó kísérletek eredményeinek a felhasználásával - a hagyományos tantervek mintájára egy nevelési tervet kell készíteni, melyet a tantervekhez hasonlóan be kell vezetni az iskolákba. A politikai-világnézeti-erkölcsi nevelés a tantárgyi rendszerbe nemcsak mint integráló elv került, hanem kísérlet történt arra is, hogy önálló tantárgyként ismerjék el. Az erkölcstan tantárgyat végül is nem vezették be, de az osztályfőnöki órák keretein belül megfelelő időt biztosítottak egy nevelési jellegű tantervi anyag feldolgozására. Mivel jelenleg hazánkban első sorban az ezekben az időkben nevelkedett emberek azok, akik szavazatukkal a politikai irányvonalat meghatározzák, így nem is mennék tovább ennek a taglalásában. Viszont jól láthatjuk, hogy Trianon megölte a magyar szellemet, aztán a kommunista oktatáspolitika megölte a magyar jellemet. És most ezek a szellemiség nélküli és jellemtelen emberek és ebben a szellemiségtelenségben általuk is felnevelt gyermekeik próbálják a 21. századra felszabadult magyar szellemet ismét gúzsba kötni - mert más utat sosem tanultak, és nem is ismernek.

Piramist építeni katedrális helyett

De most akkor hogyan jön ez az egész ahhoz, hogy miért lettünk mint társadalom olyanok, mint amilyenek? A magyarázat ismét a pszichológiában rejlik. Többek közt a fent leírt kataklizmák nyomán a magyar ember elvesztette a realitással való kapcsolatát, és szolgalelkűvé vált. Élettere zsugorodásával beszorult a kommunista élettérbe, ahol a megmaradás egyetlen taktikája az igazodás volt, és ez a létszemlélet szorosan követ minket a jelenbe is. A közösségi hazugságok hálójába gabalyodott, önmagukat elvesztett embereknek nincsen többé reális motivációjuk. Ez azt a roppant veszélyes helyzetet szülte, hogy az választott vezetőik által megszabott motivációk mentén kezték el önmagukat meghatározni. Teljesen mindegy, mi a motiváció és mi az üzenet, mert célt ad. Ma már tudjuk, hogy a Maslow-piramison belül az egyes szinteknek nem kell maradéktalanul teljesülni, hogy a felettük lévő is elkezdjen fejlődni. És mégis mi van a piramis csúcsán? A piramis csúcsán az önmegvalósítás szükséglete áll. Pontosan az, amit ettől a néptől 100 év politikai és háborús zivatara elvett, az énkép.

abhominal-hr-9.jpg

És ebben a formában aki a magyarok élére áll, hatalmas felelősséget vállal magára; ugyanis ez az a nép, aki bármilyen retorikát magáévá tesz, és őszintén követ, csak érezze már végre magát magyarnak. Pontosan ez az, amiért a nemzeti érzelmek oly nagyon erősek tudnak lenni hazánkban. A történelmünk miatt kialakult patologikusan kóros mentális állapot hatványozottan igaz azokra, akiknek az említett piramisban valamilyen okból az alsóbb lépcsők hiányosságot szenvednek, név szerint a létfenntartás és a biztonsági szükségletek - azonban saját belső világának egészsége okán ezt a hiányosságot pótolja öntudattal. És mégis, milyen öntudat az, amit jelenleg a regnáló kornányunk radiál magából a tömegek felé? Egy cinikus, agresszív, kicsinyes, amorális és elvtelen, egyes esetekben egyenes gonosz öntudat. Nem csoda hát, hogy az önmagát kereső magyarság is ilyenné vált. Beszélni kell a teljesítménymotivációról is. A teljesítménymotiváció az embernek azt a késztetését foglalja magában, hogy az életben igyekszik minél nagyobb teljesítményt elérni, mert ez növeli személyének értékét. A magyar emberek többsége számára így válik egy aljas retorika alapvetéssé, melyen belül minél nagyobb teljesítményt ér el aljassággal, ő maga annál értékesebb.

Így érzi magát valakinek: ha gyűlöl, uszít, demoralizál - mert ezek az eszközök lettek számára mint az énkeresés eszközei bemutatva.

A közös elme szublimináris parancsai

Nyilvánvaló, hogy a magyarság 21. századi énkeresését felügyelni hatalmas munkát igényel. Ehhez több eszközt is igénybe lehet venni, az egyik hosszabb és rögösebb, a másik egy sokkal rövidebb és simább utat ajánl a cél elérése, önmagunk megtalálása érdekében. Az egyik az oktatás, a valós kultúránk életben és köztudatban tartása, a magyarok megértetése, hogy nem félelmetes a jövő - hogy bár csak rossz tapasztalataik vannak vele mert sok-sok évtizeden át mindig csak rosszabb lett, de nem kell, hogy úgy is folytatódjon. Hogy önmagunk újrahuzalozása nyomán individuálisan jobb emberré és mint nép jobb néppé válhatunk. Hogy az amorális sztenderdjeink melyek a rossz időkben biztosították túlélésünket napról napra ma már feleslegesek. Hogy nem hátranézni kell állandóan, mert akkor csak pofára esünk az akadályokban. A másik út nyilván egyszerűbb: egyszerű és könnyen elérhető célok köré rendezni a kollektív magyar tudatot, melynek nyomán mind individuálisan mind mint nép megkapjuk azt az újonnan megtalált önvalónkat mely után annyira sóvárgunk Trianon és az orosz uralom után. Itt a hangsúly az egyszerűn van. Ezeket az egyszerű célokat mintegy az emberek fejébe kell sulykolni és a valóságot érzékelni nem képes kollektív tudatalattink máris egy másik világban képes tovább élni, ahol önmagunk illúziójával vagyunk a legjobb barátok, szinte egyek. Ezen a ponton érdemes felemlegetni a propagandát mint eszközt és az egyik leghatékonyabb alkalmazójának, Adolf Hitlernek az arról írott szavait:

 

A második, de ugyanilyen döntő jelentõségű kérdés a következő: Kikhez kell a propagandának szólnia? A művelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia! A propaganda feladata nem az egyesek tudományos kiképzése, hanem a tömegnek bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerűségekre stb. való figyelmessé tétele úgy, hogy azok jelentősége a tömeg érdeklődésének középpontjába kerüljön. Minden propagandának népszerűnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni. Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. (...)

Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütőbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitűnőbb fokmérője, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétikai ifjoncnak a kielégítése. A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebbõl a szóból azt, amit akarunk.

Így érthető, hogyan mobilizálható egy nép néhány szó segítségével, sőt akár egyetlen szó segítségével. És itt meg kell állni egy pillanatra. Mert az ország vezetésének tettei alapján felkiálthatunk, hogy "ezek nácik" meg "ezek fasiszták", azonban sosem az a helyzet, hogy egy politikai galerí eldönti, hogy ő most milyen ideológiát követ - hanem a tagjai cselekedetei határozzák meg aztán a mozgalmuk karakterisztikáját. Ez sokkal de sokkal morbidabb mint gondolnánk, ugyanis a jelen karakterisztikák alapján azt mondhatjuk, hogy ezek az emberek nemhogy gyűlöletesek és kisszerűek de egyenesen buták és rosszindulatúan gonoszok is. És jogot formálnak arra, hogy az országunkat, a népünket is olyanná formálják mint ők maguk és erre a fentebb leírtak nyomán a magyarság nagyon is jó befogadó. Vannak akik "sziszegve sem szolgálnak aljas, nyomorító hatalmakat", azonban itt már a társadalom mélyére hatoló, kultúrharcnak álcázott népszellem-erőszak van melynek ellen kell állni és arcon köpni a múltat még utóljára. Felmerülhet a kérdés: akkor most a magyarság alulképzett? Igen, alulképzett - nem buta, hanem az elmúlt időszakok oktatáspolitikájának eredményeképpen nem tanult kritikus gondolkodást és logikát. Általános iskolai szinten a matematika sem arról szól, hogy az ember majd szinuszgörbékkel fogja vezetni az életét hanem arról, hogy logikus gondolkodásra tanítson, az összefüggések felismerésére. Azonban ez a típusú oktatás elmaradt és bizony a magyar társadalom jó része ebből a szempontból, logikai képességek és kritikus gondolkodás területén bizony igencsak alulképzett.

NYILVÁN, A HARC ILLÚZIÓJÁNAK MEGTEREMTÉSE AZT A HAMIS NÓCIÓT SZÜLI, HOGY VALAMIÉRT HARCOLUNK, DE ELSŐBB TALÁN A ROSSZABBIK ÉNÜNKKEL KÉNE HARCOLJUNK. MERT ENNÉL A MAGYAR SOKKAL, DE SOKKAL JOBB ÉS TÖBB.

A legrosszabb ideológiák egyike, melyek miatt épülő fasizmusra asszociálhatunk, az ez. Az állandó és kötelező, mesterségesen fenntartott harc képzete. Harcolunk Brüsszel ellen, harcolunk a hajléktalanok ellen, harcolunk a liberálisok ellen, harcolunk a migráció ellen, folyamatosan harcolunk, még egymás ellen is. A harc légköre agressziót szül és ha az agresszió tartós energia, akkor az agresszió kifejezése katartikus lehet. Minden napra egy kis katarzis, egy kis megkönnyebbülés. Emellett a harag és az agresszió kiváltója az önértékelés elvesztése - és minden polgár roppant módon érzékeny az újonnan szerzett, bár amorális és morbid, de identitás elvesztésére. 

jasonhopkins-abhominal7.jpg

Mindemellett a szélsőséges szintekre gerjesztett propagandának van még egy érdekes társadalompszichológiai hatása. Itt Herbert George Blumer szociológus az embertömegek pszichológiájáról alkotott munkásságához kell forduljunk. Blumer leírja, hogy a cirkuláris reakció, melyben “…a kölcsönös stimulációnak az a módja, melyben egy egyén válaszmagatartása ismételten megjeleníti azt az ingerlést, amely egy másik egyéntől származott, s amint erre az egyénre visszaverődik, újra megerősíti az ingerlést”. Ha az egyének nyugtalanságát felgerjeszti a cirkuláris reakció, akkor társadalmi nyugtalanság azeredmény. Ez valószínűbb olyan emberek körében, akik együtt szenvedték el a szokásos életforma csődjének élményét, vagy valamely más módon érzékenyebbé váltak egymás iránt. Blumer szerint a társadalmi nyugtalanság állapotában levő emberek keresnek valamit, de nem tudják, mi is az valójában. Céltalanok, viselkedésük véletlenszerű és kiszámíthatatlan, félelemmel tekintenek a jövőre, izgatottak, és különösképpen sebezhetők. Azt állítja, hogy hétköznapi rutinjaik megszakadása és elfojtott ösztöneik miatt az emberek ingerlékenyek lesznek, figyelmük beszűkül, s rendkívül szuggesztibilissé válnak. A társadalmi nyugtalanság ily módon egyszerre képviseli a hétköznapi cselekvések megszakadását, és olyan helyzetet biztosít, amelyben kialakulhatnak a kollektív magatartás új formái. A cselekvő tömeg által megvalósított kollektív viselkedés több lépésben fejlődik ki, ennek része egy izgalmas esemény, amely számos ember figyelmét megragadja. A másik fontos lépés a "nyüzsgés", melynek elsődleges hatása az, hogy az egyéneket érzékenyebbekké és fogékonyabbá teszi egymás iránt, miáltal egyre inkább belefeledkeznek egymásba, s egyre kevésbé lesznek fogékonyak a szokványos ingertárgyak iránt. Ez megbénítja az egyén arra való képességét, hogy a nyelv avagy a képzelet segítségével alternatív képeket formáljon figyelmének tárgyáról, bármi legyen is az. Az egyén így egyre zavartabbá, egyre labilisabbá, egyre felelőtlenebbé válik, s egyre inkább hajlamos arra, hogy olyan viselkedésmódokat alakítson ki, amelyekre korábban gondolni sem mert volna, s még kevésbé belefogni - s elérkeztünk az egyén (és hosszú távon a társadalom) transzformációjához. A társadalmi nyugtalanság állapotában cselekvő emberek frusztrált és kielégítetlen impulzusokban és viselkedési diszpozíciókban osztoznak. A korábban írtakra reflektálva tehát: a magyar társadalom alapvetően nem olyan aljas és kicsinyes, mint amilyennek most sokan látjuk, és gyakorlatilag áldozata egy negatív retorika köré épített, gerjesztett társadalmi reakciónak. Ha már szóba került a harc és Hitler, fontos emlékezzünk arra, hogy neki ezzel a "tömegpszichózissal" határozott céljai voltak, míg esetünkben a magyar kormány nem igazán értelmezhető, hogy mit akar ezzel elérni. Mert tagjai pontosan abban a disszonens mentális kórságban szenvednek, amiben az ország lakosságának egy jelentős része.

Krucifixen a jövőnk

Bár egyértelműen - mint azt írtam - nem jelenthető ki, hogy fasiszta rendszer épülne az országban, mégis a rendszer megannyi eleme egyfajta látens fasizmust sugall. Sokan nem értik, mi a különbség a fasizmus és a nácizmus között, pedig akad dögivel. Nem itt és nem most van az alkalom ezt elmagyarázni, inkább arra figyeljünk fel, hogy sokan már önmagában azért utasítják el a látens fasizmus épülésének nócióját, mert "keresztény" demokráciának neveztetik velünk azt. Azonban a keresztény vallás és a fasizmus nagyon régóta jóbarátok. Frontális támadást a vallásos szemlélettel szemben egyedül a nácizmus hajtott végre, s ez a támadás távlatilag magába foglalta a fennálló egyházak megsemmisítésének programját is. Hitler és a nácizmus fajirtáson és az egyházak világi hatalmának letörésén túl valami másra is törekedett: arra, hogy a kereszténységgel kezdődő és a marxizmusba torkolló egész európai humanista univerzalista civilizációt kiirtsa. Mussolini fasizmusának arca e tekintetben is más volt. Végtére is 40 millió olaszból körülbelül 40 millió katolikussal kellett, hogy számoljon. Mussolini egyik legnagyobb sikerét ország-világ és saját maga is éppen a Vatikán és az olasz állam között 1870 óta fennálló ellentétek kiküszöbölésében és az 1929-es lateráni egyezmények létrehozásában látta. Az egyház és az állam között itt is voltak súrlódások, harc folyt a társadalmi és szellemi befolyási övezetekért, az ifjúsági szervezetek irányításáért. De Mussolini soha nem támadt rá sem a kereszténységre, sem a vallásra. Ellenkezőleg: az egyház univerzalisztikus szellemi hatalmát az italianizmus eszközének tekintette, a vallásosságot pedig olyan lelki tartalomnak, amely beilleszkedhet a fasizmus egyébként aktívabb, harcosabb szemléletébe. Az olasz tömegek a Duce áldása mellett vonulhattak vasárnap délelőtt a templomba, hogy délután majd valami fasiszta megmozduláson, vagy népünnepélyen vegyenek részt. Az olasz egyház a Mussolini-rendszerrel szemben lényegében véve nemzeti egyházként viselkedett. A Vatikán Mussolini segítségére volt katolikus néppárti ellenzékének felszámolásában, a pápa nemcsak a lateráni egyezményeket kötötte meg, de Mussolinit a „Gondviselés emberének” nevezte, a híveket pedig felhívta, hogy a nagy népszavazáson „si”-vel (igennel) szavazzanak. Az egyház védte befolyását, de e befolyással a fasizmus ellen alig élt. 

jasonhopkins-abhominal4.jpg

Szorosabb kapcsolat azután fasizmus és egyház között már valóban nehezen képzelhető el annál, ami Szlovákiában kialakult, ahol a fasizmus konzervatív szárnyának zömét, radikális szárnyának pedig egy kisebb részét a papság alkotta. Közismert ugyanakkor a horvát Usztasa Állam esete, amelyben viszont a civil államhatalom a legnagyobb kényelemmel vonhatta be az intézkedéseit végrehajtó közegek sorába a fiatal papok és szerzetesek nem kis részét. A harcos egyház misszionárius magatartását különösen könnyen össze lehetett egyeztetni a fasizmussal még fajelméleti alapon is akkor, ha az állami etnikai üldözés és az egyházi vallásos térítés tárgya egybeesett. Kapcsolódási pontot jelentett továbbá, ha a fasizmus által kialakított államelmélet vagy a szerveződőben levő államszerkezet közel állt a keresztényszocialista korporatív államhoz. Összetartó elemet képezhetett az esetleges erős baloldali mozgalom, ami növelte az egyházak hajlamát arra, hogy a belpolitikai csatában aktivizálódjanak.

Legyél te a változás

Feltesszük tehát a kérdést, hogy ez a patologikus népszellem meggyógyítható-e? Láthatunk rá ma is különböző próbálkozásokat mert sokan megértették, hogy nagyon nagy baj van. Vannak olyan próbálkozások melyek sajnos nemhogy javítanának a helyzeten, de még rontanak is. Igen érdekes a magyar népszellemhez mint megoldáshoz nyúló "MAG" mozgalmak esete - kulturális hagyományaink újjélesztése és a múltra elismeréssel biccentő módszer egészen addig ígéretesnek tűnt amíg aljasan be nem kebelezték azt radikális jobboldali eszméket követő szervezetek és emberek. Így a kezdeményezés hamvába holt és ma már csak mint "náci" bélyegezzük meg, hiszen képviselői gyakran szemben állnak a racionalitással és a humanizmus elveivel, tekintve, hogy összeegyeztethetlennek tartják a népszellemet Európa aktuális politikai irányvonalával. Elképesztő, ahogy a problémára szánt megoldást pont a probléma lehetetlenítette el. Ugyanez fenyegeti sok hagyományörző társaság munkásságát is - a szörnyeteg elszabadult és múltunkat, kultúránkat készül bekebelezni aminek egyik legfélelmetesebb figyelmeztető jele a "kultúrharc" nevezetű borzalom mely nagy íróinkat hitelteleníti el, és melynek önjelölt vezéralakjai (rád nézek Pesti Srácok) könyveket tépnek szét nagy nyilvánosság előtt, mintegy hirdetvén elveik felsőbbrendűségét. "Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak" - mondta Heine. És ez a politikai rendszerünk szerint teljesen rendben van - no és a leírtak okán már kapzsgálható: a nép szerint is. Hát így akarunk európába vonulni, boszorkányokat és könyveket égetve.

jasonhopkins-abhominal5.jpg

Mit lehet ilyenkor tenni? Nekünk magunknak, individuálisan kell a változásnak lenni. Mint a fentebb leírtakból látszik, igen is képes egy ember egész tömegek gondolkodását és viselkedését megváltoztatni. Egyetlen percig sem inoghatunk meg egy emberi Magyarország megteremtéséért tett erőfeszítéseinkben. Terjesszük a racionális és logikus gondolkodás alapjait, magyarázzuk el rokonainknak, barátainknak, hogyan köti őket gúzsba egy aljas retorika melynek igazából felesleges címkét és nevet adni, mert egy torz és alaktalan szörnyszülött. Támogassuk és propagáljuk az olyan rendezvényeket mint mondjuk az ARC. Tanítsuk meg embertársainkat megkülönböztetni a sejtekig ívódni akaró propaganda és a valóság között. Szoktassuk rá a környezetünket, hogy ne csak egyetlen forrásból tájékozódjanak - és ne csak Magyarország, hanem a világ történéseiről is. Ahogy Kölcsey 1831-ben megírta: "Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!" Nem szabad Trianont vagy a kommunizmus időszakát a vitától és a konfrontációtól félve lesöpörni az asztalról, mert olyan sebek ezek a magyar népszellemen, melyek ha nincsenek ápolva elfertőződnek, és már el is fertőződtek. Lehet a keresztény dogmatika azt tanítja, hogy a szembenállás negatív cselekedet, de nézőpontok ütköztetése nélkül nem lesz soha megértés és konszenzus. Tiszteld a szembenállás jogát!

Értsük és értessük meg: itt a probléma nem az ami látszik, hanem az alapok amiken ezek a problémák állnak és amely alapokat egyesek megfeszített munkával próbálnak lerombolhatatlanná tenni; mintha a sejtburjánzást nem ráknak hanem növekedésnek neveznénk, mert az jó neked. 

 

Hát nem az.

 

Források

A poszt képei Jason Hopkins Abhominal sorozatának darabjai.

Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia 

Liget műhely - Kovács Gábor: Traumák, vereségek, és a nemzeti jellem

Halász Gábor: Az ifjúság nevelése és az oktatáspolitika magyarországon a hatvanas évek elején

História 1983-056 - Ormos Mária: Fasizmus és kereszténység

Szólj hozzá

pszicho autoriter jövőnk Magyarország